Az árát megszabni egy festménynek a legnehezebb. Ez főként abban az időszakban van így, mikor az embert először keresik meg azzal, hogy megvennék egy munkáját. Aztán persze az évek folyamán megint vannak hülye árképzések, de erre majd visszatérek.

Nos, amikor elveszti az ember a festmény eladási szüzességét, akkor nem jut eszébe más, mint az anyagköltség és az óradíj. Mert ezt szokta meg más munkánál, ehhez igazítja a reális díjat. Egy nagyon nagyon nagyon kezdőnek valóban ez az ideális, ezért nem lehet haragudni azokra az újonnan megjelenő palántákra, akik így értékesítik munkáikat.

Az emberek, a legtöbben, nem nevet vásárolnak, hanem egy élményt, egy díszt a falukra. Ahhoz, hogy valaki névhez ragaszkodjon, kemény értéket vásároljon, és ezért rengeteg pénzt áldozzon, nem a közösségi portálokon fogja keresgélni az aktuális szerzeményét. Ebben a galériák megelőzik, akik folyton folyvást keresik az új lehetőségeket, arcokat, és ők kezdik el "felöltöztetni" a nevet sok-sok nullával.

Volt egy film, aminek a bánatban nem jut eszembe a címe, ahol betörnek egy festő otthonába és egy képét meglovasítják. A festő pasi lúzer volt, nyakában a képek, eladása semmi. Ezt az egy képet, viszont a tolvaj olyan jó marketinggel adta el, valami háborús sztorit talált ki az alkotóról, hogy még őmaga is meglepődött, milyen áron vitték el a képet. Nosza neki, újra betört, hogy vigyen egy másikat. Pechjére (vagy ki tudja), otthon volt a festő. A lényeg, hogy ne und szét az agyad a történeten: üzletelni kezdtek. Maradt a veterán, lelkileg sérült katona mítosza, akinek egymás után vették a képeit, kiállításról kiállításra rohantak megnézni legújabb munkáit az érdeklődők. A történetnek nem volt vidám vége. Lebuktak a közönség megtévesztése miatt, így mindkettejüket elzárták egy jó időre. Ha jól emlékszem ez a film valós alapokon készült.

Nos, ez is egy lehetőség arra, hogy valaki felemelje az árait, ha elég türelmetlen, de hát ugye happy end sehol nincs benne.

Az árakat a kereskedők szabják meg bizonyos kategorizálással. Ismertség, háttér, izgalmas technika és vagy nyolc ponton keresztül rakosgatják be a művészeket, hogy vajon kinek mennyit ér a neve. Nehéz bekerülni ebbe a listába, és az erre való felkerülés nem feltétlen az alkotónak hoz hatalmas anyagi hasznot.

De árazni kell. Jön a következő lépés, hogy mely technika mit bír el?

Egy akvarell és pasztell kép nálunk még annyira nem befutott, de egyre nagyobb az érdeklődés iránta, mind festők, mind vásárlók között. Ha megnézzük az olasz, orosz és angol árakat, akkor simán vetekszenek az olajfestményekével. Itthon talán azért, mert az iskolában is pont ezekkel az anyagokkal tanítottak, azt hihetik az emberek, hogy ezek könnyed műfajok. Hát a nagy francokat. Akik bármelyikben jártasak, tudják jól, hogy durván kemény tudást igényelnek. Árképzésük jelen esetben viszont viszonylag alacsony. De ki kell emelnem, hogy "viszonylag" és "még" alacsony, de ennek is eljön az ideje, mikor kicsinyke kis otthonunkban már simán veri az olajfestmény értékét.

Az akrilt kevésbé bírják az emberek. Szépek a színeik, hamar szárad, így gyorsan értékesíthető, de nagyon imbolyog a festészet neve alatt. Talán még az akvarellhez képest is lejjebb van egy pár lépcsőfokkal.

Az olaj viszont a festészet királynője. Akár vastagon felvitt festékről beszélünk, akár egy rétegezett, szinte alig látszódó ecsetvonásokkal megalkotott munkáról. A köztudatban nálunk a festő vászonra fest és olajjal. Na de tekeredjünk vissza az elejére: mennyit kérhet érte maga az alkotó?

A saját áraimat túl alacsonynak tartottam egy időben, és pofátlan módon kőkeményen megemeltem őket, gondolván magamról nagyképűen, hogy megtehetem most már. Mivel a vásárlóköröm, akik addig voltak, nem engedhették meg maguknak ezeket az árakat, a marketingem meg a béka segge alatt volt, így hiába is arcoskodtam, hogy már egy bizonyos szint felett vagyok, a kutyát sem érdekeltem.

Aztán egyik év elején leültem magammal beszélgetni, hogy: Hé, te, nagy arc! Mi lenne, ha reálisan körbenéznél a piacon, és az alapján áraznád be a képeid??

"Nagy arc" visszavonult, körbenézett a neten, mind magyar és külföldi oldalakon, és szépen leült egyesével újraárazni. Nem alacsonyra, mert az hiteltelennek vette volna ki magát, hisz nem hobbista árakat akartam megszabni, de túl magasra sem, hisz még nem jutottam be egyetlen aukciós házba sem, hogy hét nullás árakat toljak a képeim elé.

Az értékesítés gyönyörűen beindult. Reálisan láttam magam, a képeim mind technikai, mind esztétikai, mind mondanivaló szempontjából közölt üzeneteit, így nem szenvedtem sem az alulértékelésemtől, sem attól, hogy biztos a hülye parasztok nem értenek meg engem, ezért állnak egymás hegyén hátán nálam a képek.

Az elején említettem az óradíjat, amivel a kezdők elindulhatnak. Ezt vedd úgy, hogy nagyon az elején kalkulálj csak ezzel az árral, aztán szépen lassan kezdd el felemelni. Egyik tanítványom akadt ki egyszer, mert volt egy munka, amit másfél óra alatt készített el, és hatalmas ováció fogadta érte, míg a másikkal vagy hat órát szöszmötölt, és alig váltott ki másokból lelkesedést.

Ennél a sztorinál nem szabad elfelejteni, hogy amíg az ember kezdő, sokkal több ideig tart ugyanannak a motívumnak, a részletnek a megfestése, mint később, mikor már álmában is fél óra alatt felfest egy tájképet. És ha már fél óra alatt elkészíti, akkor nem kérhet fél órás munkadíjat érte. Nem azért a hülye szövegért, mert éveket tanult és hasonló zagyvaságok. Az értékért, a különlegességért, a tudásért, mely megismételhetetlen, egyedi, irigylésre méltó. Ezek lehetnek azok a szorzók, melyek már nem is szorzókká válnak az évek alatt, hisz senki nem az anyagköltséget veszi és a ráfordított időt, hanem magát a képet látja már mindenféle "négyzetméter ár" nélkül.

Talán úgy tűnhet, hogy nehéz épp a fentiek miatt árat kalkulálni, de álljon itt egy körülbelüli árképzés a kezdőknek:

Akvarell A4-es méretben kezdőként 5 ezer forint, ismertként 20 ezer forint, elismertként a csillagos ég.

Olajkép, legyen a méret 30x40-es, ezt kezdőként 15-30 ezer forintért tudod értékesíteni, ismertként 50-70 ezer forint között, elismertként pedig 150 fölött, ameddig csak a pénztárca ellát (igen, simán jöhet 5-6 nulla).

Az akril ára a kettő között van, ezért arról nem írok külön.

Mint a festészet elsajátításában, az árképzésben is türelemmel kell lenni. Mondhatni itt is a csali módszer él. Eleinte kedvezőek az árak, hogy megismerjenek, és minél több emberhez eljuss, ez főként akkor él, ha csendéleteket, tájképeket, vagyis ehető képeket alkotsz, hisz ezekből hatalmas dömping van a piacon. Aztán szépen finoman az olcsó kategóriás képek mellett elkezded árusítani a drágább munkáidat, de még mindig együtt, egymás mellett értékesítve őket, hisz most már nemcsak olcsóbb terméked van, hanem primőr cuccod is, míg egyszercsak teljesen eltűnnek a homályban a pár ezer forintos történetek a munkáidban, és marad a valós árkategóriád.