Évek óta otthon dolgozom, így mikor férjem mondta, hogy most legálisan eljátszhatom, hogy még havonta egyszer sem kell utcára mennem, boldog könnyebbség lett úrrá rajtam, hogy végre nem nem szól be senki emiatt.

Kívüről úgy néz ki, király élet az otthoni munka, hisz pizsiben dolgozni egy leányálom.

Szabály. Törvény. Előírás. Próbáld meg egy művésznek beetetni, hogy ezekkel előbbre juthat. Egy pár tanácsot viszont megírnék, amik betartásával nem kell visszamenni egy pult mögé italt kimérni, egy nagyáruházban polcokat feltölteni, vagy egy irodában egész nap számok között lavírozni.

Az árát megszabni egy festménynek a legnehezebb. Ez főként abban az időszakban van így, mikor az embert először keresik meg azzal, hogy megvennék egy munkáját. Aztán persze az évek folyamán megint vannak hülye árképzések, de erre majd visszatérek.

Most nem a gyakorló képekre gondolok, melyeket az ember azért készít, hogy rutin legyen az ujjában. Óh, azokat lazán feltolom mindenhova. Ezek a képek, vagy nevezhetjük festményeknek is, de akkor szégyenben marad a művészet, inkább terápiás alkotások voltak. Nagyon nagyon és nagyon régiek. Mikor azt…

...avagy a mosdótól a színpadig.

A művészi szabadság nem mindig idomul az érdeklődők ízléséhez.

A tegnapi posztomból ezt a kérdést kihagytam, és nemhiába, mivel ennek egy egész írást szeretnék szentelni.

Nem mi tettük fel a koronát a fejünkre, hanem a világ lát minket csodabogárnak.

Ez a kérdés fel sem merül addig, míg otthon vannak szabad falak, ahova kirakhatja az ember a munkáit.