A tegnapi posztomból ezt a kérdést kihagytam, és nemhiába, mivel ennek egy egész írást szeretnék szentelni.

Hívhatod védőbeszédnek is majd a végén, de inkább egy-két dolgot elmesélnék előtte, hogy mi az, ami (nem) számít munkának a címben szereplő kérdést feltevő embereknek (Atyavilág, ezt jól meg-birtokos-eseteztem).

Például az, hogy most itt ülök és írok a (nem) munkámról az sem az. Mivel ezzel (nem) mutatkozok be, (nem) tágítom az ismertségemet, (nem) marketingezem tevékenységem. Szóval valójában tényleg csak ülök és csacsogok mindenféle agymenésről, amit akár hobbinak is lehet nevezni, hisz végtére is már három könyvet is totál poénból megírtam.

Talán az (sem) munka, hogy ezek a könyvek mind arról szólnak, hogy ne kelljen bukdácsolniuk a totál kezdőknek, ezért jól leírtam minden marhaságot, amit ne kövessenek el, ha pedig megteszik, akkor vegyék tanulópénznek, mint ahogy én tettem. És persze ezzel (nem) végzek semmilyen olyan tevékenységet, mellyel elősegítem azok életét, akik szintén ezen a pályán akarnak érvényesülni.

Ok, a könyvek értékesítése hoz bevételt, de pofámat befogom, hisz marhára élveztem az összes írásom elkészítését, és naphosszat, éjjelente, hajnalban, mikor még szinte fel sem keltem, azon dolgoztam (???), hogy minél értékesebb dolgot adjak át. De hát örömmel írtam és rohadtul bírtam minden könyvem megírását, szóval ez tényleg nem munka.

Aztán ott van, hogy akkor festek, amikor akarok. Nem kell hulla fáradtan egy nyolc órás, vagy ne adj Isten egy multinál tizenkét órás agyfasz munka után leülnöm a festőállványom elé, és azon agyalnom, hogy milyen baromi jó is lenne felemelni az ecsetet, de egész egyszerűen az ihlet ott maradt a multi erszényében.

És persze ezt is marha boldogan teszem, mármint a festést hisz azt nyomok a vászonra az esetek 99,9 százalékéban, amit én szeretnék, én találom ki a témát, nincsen főnököm, aki ugat mögöttem, hogy több aranysárgát vigyek fel a képbe, mert most az a menő.

És persze azzal, hogy ezt (nem) munkának tekintem, nem szarom össze magam, ha felkérnek egy hirtelen jött kiállításra, hogy tudnék-e prezentálni tíz képet, és nekem fel kell kérnem az összes barátom, hogy egy dzsembori keretén belül jöjjenek már át, és pingáljunk valami használható, kiakasztható festményszerűséget (egy ismerősöm ismerősének az ismerőse járt így... arról ne beszéljünk most, hogy ki írta alá a képeket, és hogy igazából ez azért történt, mert a pia izgalmasabb élményt adott a határidő helyett).

Szóval a festés (sem) munka, hisz fürdés közben is alkotok a fejemben, hogyan tegyem jobbá a képet, hogy utána a vevő őrült elégedett vigyorát lássam, mikor hazaviszi otthonába. (Nem) számít azt hiszem ezek után munkának a vázlatolás, a színtanulmány, a hosszú séták, miközben azon agyalok, mit hogyan mivel és egyáltalán basszus.

És most jön a legszebb rész, ami elveszi a napom nyolcvan százalékát, ami szintén (nem) tartozik munka kategóriába. Elindulok a képeimmel a az emberek felé. Hol szó szerint teszem, viszem őket kiállításra, aminél persze szintén (nem) számít, hogy heteken át dolgozom azon, hogy minél többen jöjjenek el, hogy a képek a falra úgy legyenek felfüggesztve, hogy élvezhető legyen a látvány, és a megnyitó beszédet, amit most már évek óta magam adok elő, annak megírásával is törődjek. 

De jogos. Egy ilyen megnyitón egy izgatott, telepofával mosolygó, lelkes, ölelkezős, csacsogós, táncolós nőt látnak az emberek. Hisz végtére is (nem) volt fáradságos munka a kiállítás létrehozása.

Az (sem) számít munkának, hogy tolom a dumám ahova csak lehet. Ezer helyen ott vagyok (apukám szerint a csapból is sokszor én folyok). Vezetek több weboldalt (ja, van egy magazinom is, erről még nem is írtam, na majd egyszer), rengeteg közösségi oldalt irányítok, csoportjaim vannak, kommentelek ahova csak lehet, posztolgatok, cikkezek, levelezek a vásárlókkal és a leendő vásárlókkal. De hát imádok írni, úgyhogy kussoljak be, hisz tényleg azt csinálhatom, amit szeretek.

És hogy a tanulás, a legújabb technikák ismerete, a mindennapos gyakorlás (sem) része a munkának, az már csak hab a tortán (ez de elcsépelt lett). És igen, tök fura, de ezek pénzbe vannak, és ezekre aztán egyáltalán nem szabad sajnálni a költségeket, mert brutálisan megtérülnek. Legyen az marketinges oktatás, festészeti, vagy éppen szövegírás, de lehet egy sima kreatív technikai újdonság, amit sosem lehet tudni, hogyan fogja az ember hasznosítani a tanításban.... Óh baszki, hát tanítok is!!! Viszont van egy bökkenő... élvezem!!!

Úgyhogy innentől fogva ez is bukta, és ez (sem) számít munkának. Hogy toborzom hétről hétre a tanítványokat, levelezek, telefonálgatok, tolom a hírlevelet, a posztokat, kiállítást rendezek a zseniális munkáikból, nos ezeket is nagy örömmel csinálom.

Na és mi van a rendezvénnyel, amit azért szervezek, (és most jól linket tettem a rendezvény szó alá, hogy tuti megtaláld, de ezt is csak hobbiból csináltam így), hogy a festők ne jók legyenek, hanem a legjobbak? Áh, inkább nem is ecsetelem, hogy micsoda elánnal teszek érte mindennap, hisz képembe lehetne vágni, hogy ezt is szeretem, így köze nincs a munkához.

Nos, hát ennyit szerettem volna írni arról, hogy van-e rendes munkám.

Egy dolog viszont hiányzik az életemből a "rendes" munka képlete szerint. Ha fáj a fejem, kicsit lehangolt, türelmetlen, hülye idegbeteg vagyok, akkor nincs a mellettem lévő íróasztalnál valaki, aki szintén elmondhatja ezeket a tüneteket, és így megnyugodhatok, hogy csupán egy front lőtte be a hangulatom, de én alapjáraton baromi jófej vagyok. Ez az egy, ami miatt most azon dolgozom, hogy felépítsek egy céget (na, ez jó nagy baromság, de olyan jól hangzott), ahol 5-6 ember forog körülöttem, együtt lobogtatjuk a művészet hirdetését (óh fennkölt angyalok, hát megjelentetek), és ha valaki hisztis picsa, akkor feltegyem a kérdést: front van, vagy szimplán hülye vagy ma?