Tegnap délig bírtam, utána sikerült egy kicsit kibuknom megint. Most nem egészen a közhangulat vágott padlóra, hanem a megfelelni akarás.

Anya mesélte, hogy nagymama, amikor megvette az ajándékot, rögtön elmondta, hova "dugta". A mondatában mindig érezni lehetett: "ugye nem bírod ki te sem, hogy később nézd meg?"

A tegnapi nap rájöttem, behálózott engem is a zero waste gondolkodás ebben a krízis helyzetben.

Évek óta otthon dolgozom, így mikor férjem mondta, hogy most legálisan eljátszhatom, hogy még havonta egyszer sem kell utcára mennem, boldog könnyebbség lett úrrá rajtam, hogy végre nem nem szól be senki emiatt.

Amikor az első képeslapot átadtam egy idegen járókelőnek, akkor éreztem meg igazán, hogy igen, szükség van az ilyen projektekre, mint ez a mostani.

Kívüről úgy néz ki, király élet az otthoni munka, hisz pizsiben dolgozni egy leányálom.

Kezdjem egy klisével? Ez a legegyszerűbb. Az emberek, ahol élnek, nem látnak egy méternél tovább, és csak átrohannak azokon az érdekességeken, melyek körbeveszik őket. Klisé után pedig mesélek a tegnapi budapesti sétánkról, melyet a 13. kerületben ejtettünk meg.

Jobb, ha megírom, mielőtt fura képzelgések kapnak szárnyra vagy hatalmas ezo felhővel takarnának be....

Szabály. Törvény. Előírás. Próbáld meg egy művésznek beetetni, hogy ezekkel előbbre juthat. Egy pár tanácsot viszont megírnék, amik betartásával nem kell visszamenni egy pult mögé italt kimérni, egy nagyáruházban polcokat feltölteni, vagy egy irodában egész nap számok között lavírozni.

Az árát megszabni egy festménynek a legnehezebb. Ez főként abban az időszakban van így, mikor az embert először keresik meg azzal, hogy megvennék egy munkáját. Aztán persze az évek folyamán megint vannak hülye árképzések, de erre majd visszatérek.