A tegnapi nap rájöttem, behálózott engem is a zero waste gondolkodás ebben a krízis helyzetben.
A férjem amikor átadta a bevásárolt cuccokat, mondta, hogy vigyázzak, mert az öblítő kifolyt a zacskóba. Nos, ezt régen (két nappal ezelőtt) egy laza mozdulattal kihajítottam volna a kukába. De most fogtam magam és rohantam kimosni, mert hát ugye ki tudja, elég szemeteszsákkal rendelkezünk-e, így jobb felkészülni mindenre.
A közhangulat elég rendesen beborít engem is, így tegnap még hosszú évek után a porszívót is elővettem, és megbeszéltük, hogy addig, amíg nem térek vissza a személyes oktatásra, totál felesleges a takarító nénit fogadni, hisz lesz időm újra nekem rendbe tenni a házat, és hát a bevétel sem tudom pontosan, hogy fog alakulni.
Majd jött a következő felvonás: drága férjem meglátta, mit csinálok a porszívóval, összegörnyedve hajolgatok, mivel gőzöm sincs, hogyan kell meghosszabbítani a nyelét, ezért csak kedves mosollyal megkérdezte: Segíthetek valamiben? De én persze büszkén rávágtam, hogy: Dehogyis, még emlékszem, melyik végével kell szívni!
Szerintem az lehetett furcsa, hogy körülbelül úgy néztem ki, mint a szomszéd 86 éves néni, mikor egyik nap a sétánk után segítettem neki levenni a kabátját, és ő a meggörbült háta miatt majdnem lefejelte a konyhapultot. Mire ijedten odanyúltam, hogy megvédjem az ütéstől, ő csak ennyit mondott: Ah, még mindig nem szoktam meg, hogy ilyen közel vagyok a földhöz!
Szóval valahogy így nézhettem ki én is, ahogy hajlongva kergettem a hülye porcicákat.
A helyzet az, hogy nem is a járványtól félek, hanem leginkább a gazdasági vonzatai aggasztanak, illetve az, hogy nem azt mondják be a hírekben, hogy: Kedves lakosok, készüljetek fel, április 4-ig ezek a körülmények maradnak! Vagyis egy konkrét időponttal valahogy minden könnyebben elviselhető lenne. Ehelyett tele van az ember bizonytalansággal, hogy mi jöhet még, milyen intézkedéseket hoznak majd, és egyáltalán meddig lesz káosz?
Az emberek - a férjem elmesélése szerint, mert én ugye nagyon jól elvagyok itthon, minek változtassak ezen pont most - nagyon jól reagálnak a dologra. Vége a tolongásnak, megtartják az egy méter távolságot, pedig nincs is mérőszalagos ember, udvariasak, kedvesek és eszméletlen türelmesek egymáshoz. Több boltban is volt, és mindenhol ezt tapasztalta. Én meg hiszek neki, nem gondolnám, hogy csak az én bolond lelkiállapotom miatt számolt be így a kinti eseményekről (Istenem... kinti események.. most ez annyira hülyén hangzik, pedig évek óta ez a létformám, hogy én bent, a világ kint).
Ellenben van egy vízió a fejemben. Ahogy vége lesz ennek az egésznek, meg fog változni a világ. Ez lehet, csak a peace and love habitusom miatt van megint így, nem tudom. De látom magam előtt az embereket, ahogy újra szabadon kimehetnek az utcára, a gyerekek találkoznak egymással ismét a suliban, a felnőttek pedig boldogok, hogy újra dolgozhatnak, és az előtte utált kolléga látványa is boldog szabadságérzettel tölti el őket.
Lehet, tényleg csak vízió az egész, de szerintem ennek valami ilyesmi lesz a vége. Ahogy Bridget Jones-nak mondták, nálunk is eljön az az idő, amikor mindenki mindenkit "úgy szeret, ahogy van". (Azta, ez aztán szép kis befejezés lett!!)
