Kezdjem egy klisével? Ez a legegyszerűbb. Az emberek, ahol élnek, nem látnak egy méternél tovább, és csak átrohannak azokon az érdekességeken, melyek körbeveszik őket.

Klisé után pedig mesélek a tegnapi budapesti sétánkról, melyet a 13. kerületben ejtettünk meg.

Semmi perverzió nincsen bennünk, hogy a kertváros után miért éppen egy szmogos helyet találtunk erre a hétvégi feltöltődésre. A célunk az ismeretlen felfedezése volt saját szülővárosunkban (ah, ez lazán pátoszi lett). Van egy oldal, ahol különféle sétákat tesznek ingyenesen elérhetővé. Ezeket nagyjából 2-3 óra alatt megteszi az ember, de igazából csak azért ennyire hosszú ez az idő, mert folyton folyvást rácsodálkozik a történetekre.

A dolog úgy megy, hogy pdf-ben letölthetünk egy útvonaltervet (ez a tipikus fordulj jobbra, menj előre az XY utcáig, ami a legnehezebb nekem, ezért tuti, hogy egyedül sosem vágnék bele). Aztán minden egyes állomásnál, ami 10-12 pontot jelent, van egy leírás.

A múltkor a húgommal mentem végig, most pedig a férjemmel. A felolvasó szerepét örömmel vállalom, így a különféle pontoknál előkapom a kinyomtatott anyagot, és máris öt mondatos előadást tartok arról, hogy miket is kell nézni.

A pár héttel ezelőtti is nagyon érdekes volt, akkor egy eltűnt belváros nyomába szegődtünk, most pedig ugyanezt tettük a 13. kerülettel.

Tudtad például, hogy gazdaságosabb (???) volt egy kilenc házból álló egy emelet épületet felhúzni lengyel vendégmunkásoknak az 1800-as évek végén, mint magyar emberekkel dolgoztatni? Ez a lakótelep még ma is él, és bár ki van írva, hogy magánterület, de hát ha az útvonal azt írja, hogy menj át a kerten és lépj ki az átellenben lévő kapun, akkor nincs mese, menni kell. Megvannak még azok a kis házak is, minden egyes lakáshoz egy, melyek sufniként szolgáltak.

Mellette a Papp László téren épült egy templom, mely a dolgozók lelki fejlődését szolgálta (majdnem szó szerint idézve a papírról), ahol a Prágai Kis Jézus látható egy freskón angyalföldi hívekkel körbevéve. Gondolom, éreztetve ezzel a lengyel munkásoknak magyar földön prágai lelkülettel megspékelve a határok nélküli szeretetet.

Egy pár száz méterre tőle az 1910-es években épült fel a ma is működő Népszálló. Meglepett, hogy ez az épület azóta is hűen szolgálja eredeti funkcióját, vagyis rászorulók pihenhetnek meg benne. Sosem jártam ezen a környéken, így igen elcsodálkoztam míves jellegén, szecessziós mintázatán, és bár belülről nem néztük meg, de a fotók, amiket mellékeltek, hát erős díszítettségről szóltak.

Amin meglepődtünk, hogy míg a lengyeleknek felépítették az első lakótelepet, addig a magyar munkásoknak igaz, hogy egy egész kastélyt húztak fel, viszont mégsem lakásokat, hanem kisebb élhető szobákat juttattak azoknak a szegényeknek, akik nem tudtak megfizetni más szálláshelyet, itt viszont fillérekért elalhattak. A hely ma is ugyanazt a célt szolgálja, csak már nem népszállóként kering a köztudatban, hanem hajléktalan szállóvá avanzsált. 

A séta alkalmával volt egy rész, amit kétszeri elolvasás után is feladtam volna, ha egyedül vagyok. Menj végig az utcán, figyeld meg a külső téglafalat, majd a negyedik fánál keress feliratokat. Igazi akadályverseny hangulatúvá vált ez a rész. És hogy miket találtunk? Zseniális karcolásokat. Persze mint a múltban már többször bebizonyított és annak ellenkezője is, így figyelő honpolgárként átfutott az agyunkon, hogy lehet, egy hete valaki tréfásan odament, belevésett egy pár nevet, majd most eljátssza, hogy mekkora örökséget hagytak ránk száz évvel ezelőttről. De maradtunk inkább a történelem bájánál, és elhittük, hogy ezek a bevésések akár 1914-től datálódnak. Én elhittem, úgyhogy olyan lelkesedéssel fotóztam, amikor egy újabbat és újabbat találtunk, hogy a képanyagom nagy része ezekkel van tele. Még szép, hogy lesz belőle festmény, és már azt is tudom, mivel fogom Lamisítani a képet.

Láttunk még egy impozáns épületet, mely a tisztségviselőknek épült. Jó volt ott egy kicsit elidőzni, és elképzelni a régi korok embereit, ahogy hazajártak munka után. Egy fotó itt is született, ami tuti festményen végzi majd szintén.

Aztán egy két kapus népiskolához is elvezett a séta, melyen egyik bejáratán a fiúk, másikon a lányok járhattak be (És bent összetalálkoztak? Erre nem kaptunk választ, de eszembe jutott a Valentin nap története, ahol két idegent összepárosítanak és ha egy év múlva megszeretik egymást, akkor jöhet a szerelmes galambos esküvői lágy zene).

Aztán utunk során szembe jöttek velünk templomok egymás mellett szinte minden vallásnak, mivel eredetileg ez volt a terv, hogy ez a városrész egyházi komplexum legyen.

A Lehel téri piacot is láttam végre, mely úgy néz ki, mint egy kínai nagyáruház a kitüremkedett díszítéseivel és színeivel. Ez azért meglepett, valahogy sokkal zöldségesebb feelingre számítottam (mi az a zöldséges feeling? tuti tudod) 

Akár festőként, vagy csak lazán végigsétálsz a városon, érdemes ilyen útvonalakat, irányított sétákat tenned. Meglepetés ér minden sarkon.