Anya mesélte, hogy nagymama, amikor megvette az ajándékot, rögtön elmondta, hova "dugta". A mondatában mindig érezni lehetett: "ugye nem bírod ki te sem, hogy később nézd meg?"

Kb. hasonlatosan vagyok most a heti munkámmal is. Már ország-világnak szétkürtölném, de még dugdosnom kell a meglepit.

Ha egy másik hasonlattal szeretnék élni, akkor azt mondanám, hogy itt az ideje megtanulni, hogy a marketingben is működik az "egyre több ruhát veszek le, és ettől még kívánatosabb leszek" elve. Hát végtére is a konklúzió: a jó vállalkozó egy jó marketinggel a legjobban fizetett céda lehet.

Na, hát mondom én, hogy sok mindenre megtanít ez az elszigetelt életmód minket...

Tegnap félig leteszteltük a videós messenger híváson a festés oktatást. Még magam is ledöbbentem, hogy mennyire működőképes. Még egy-két dolgot ma kipróbálunk, hogyan legyen még tökéletesebb, és máris közkinccsé bocsátom ezt a lehetőséget is.

Magántanítványokat egy ideje nem fogadok, de ebben a helyzetben most rugalmassá kell válnom. Ami biztos: az összes fonalam felhasználom a krízis végére, hisz amíg az egyik oldalon festenek, és én fel-felkukkantok a kamerára és véleményezek, irányítok, bólogatok, helyeselgetek, közben a horgolótűm csattog ezerrel... ugyanitt lehet, szponzort keresek fonal utánpótlásra...

A kamerázás összehozza az embereket. Ami lehet, hülyén hangzik, de most mintha még jobban vágynánk egymás társaságára, így tegnap még egy "főző-show-t" is lenyomtunk, ahol mindkét oldalán a telefonnak letoltuk a vacsora elkészítését. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen szituban még közelebb kerülnek az emberek egymáshoz lelkileg és minden egyes pillanatért hálásak lesznek, amit a másikkal töltenek.

Estére viszont triplán elfáradok, mint egyébként, így mikor elkezdtem olvasni a 83 és 1/4 éves öregek otthonában élő bácsi napló-könyvét, ahol hasonló megjegyzések vannak, mint "totál puhapöcsnek érzem magam, hogy nem mondom el, amit gondolok!", akkor akármilyen lemerült is az agyam, folyamatosan felröhögök olvasás közben.

A könyvet egyébként a könyvklubos barátnőimmel olvasom közösen, a címe: Lesz ez még így se.

Figyelem a híreket, de tényleg nagyon szelektálva olvasom el. Ellenben egyre többeknél látom, hogy vigyáznak magukra és egymásra is, és bár senki nem tudja, mikor lesz ennek vége, de már nemcsak tudják, hogy egyszer újra élhetik a régi életüket, hanem egyre erősebben hiszik is.

Egy hete tart az otthoni tanulás, és nemcsak a húgomtól kapom a híreket, hogy működőképes, hanem több helyen aktívan figyelem, mennyire rugalmasak a gyerekek és a szülők is. Ok, kapjuk le a habos-babos szoknyát, vannak negatív visszajelzések egy pár helyről, de piszok elenyésző ennek száma.

Az nagyon meglep ellenben, hogy elbocsátások is vannak. Amikor olvasok cikkeket arról, hogy most kevesebb munkájuk lett a pedagógusoknak, akkor csak egy javaslatom lenne: egyetlen egy napra, nem egy hétre, nem többre, egy napra cseréljen helyet a tanítókkal, tanárokkal. Küldje ki a feladatokat, ellenőrizze a megoldásokat, fogadja a kéréseket, készüljön fel a következő napra, majd este nyolckor kapcsolja ki a számítógépét és utána állítsa azt bárki, hogy tényleg lecsökkent a munkaóra.

A mai napra online oktatás próba van betervezve, még egy kis háttérmunka az "ugye nem bírod ki te sem, hogy később nézd meg?" anyagról, amit készítek, vagyis egyre több "ruhát dobok le magamról". Aztán olvasni fogok. A jó az ebben a könyvben, hogy két kötetes, így biztosan tudom, hogy a végén nem kell majd sírni, mert ez a poénos bácsi szerencsére még életben lesz az utolsó soroknál is... hát ez is valami...

Mindenkinek gyönyörű hétvégét kívánok!