Eléggé szenzibilisek vagyunk a világtól jött reagálásokra, így totál hazavághatja a legszűkebb közeg a művészi pályánkat, ha az nem építő jellegű.

Nézzük csak, milyen formában tudnak megnyilvánulni azok a típusok, melyeket rohadt gyorsan kerülj el, ha igazán komolyan gondolod a festészetet, vagy bármely más alkotói tevékenységet.

Jól van, csináld csak!

Ez a típus, ami mindenre mosolyog, bólogat, úgy néz ki, mintha békén hagyna, engedne kitárulkozni. Ő az egyik legveszélyesebb igazából. Valójában nem támogat, bár nem is gátol, de ez csak a felszín. Ezekkel a semmilyen megnyilvánulásaival azt üzeni, hogy "örülök, hogy van egy hobbid, de nagyjából leszarom, mit csinálsz". Nemhogy a langyos vízben enged úszkálni, de mivel szinte észre sem vesz, pedig ő lenne a legfontosabb, és legelső értékelője az alkotásodnak, leginkább azt üzeni vele, hogy akármit is csinálsz, láthatatlan maradsz.

Csak addig támogat, amíg nem érsz el sikereket

Addig adja tudtodra, hogy mennyire szeret, rajong érted, dicsőíti tevékenységed, míg hobbi szinten maradsz. Elhiteti veled, hogy odáig van érted, amiért különleges és tehetséges vagy. De te balga persze bedőlsz ennek, és örömmel kezdesz el fejlődni, hisz a legszűkebb térben már találtál is egy rajongót. A bibi ott van, hogy fejlődni kezdesz, majd szépen rálépsz a terveid útjára. Csakhogy kiderül egy idő után, hogy ami neked terv, az a másiknak akármilyen más sztoriban is, de csak egy álom volt. Lehet, hogy a másik fél is művészetet remélt az életében, vagy éppen egy boltot akart nyitni, de az is lehet, hogy edzőként szerette volna megkeresni kenyerét. De nem tette. Ellenben veled, aki elkezdted megvalósítani terveid. Na, innentől fogva te egy kurva lehetsz, akinek nem azért veszik a munkáit, mert azok izgalmasak, hanem tuti mindenki meg akar dugni, vagy éppen te dugtál meg mindenkit, aki pénzt ad alkotásodért.

Az állandó beszólogató

"Na, már megint alkotgatsz, mi a picsának, ebből nem lehet megélni!". Ezzel a típussal duplán is nehéz, hisz folyton magadat kell meggyőzni, hogy de, van létjogosultsága az alkotásnak, illetve a másik fél felé is állandóan bizonygatnod kell, hogy mennyi volt a bevételed. Ez a típus igazából soha nem fog megváltozni. Nem a terveidben nem hisz, hanem önmagában nem bízik. Mivel ő nem volt képes a saját útját járni, ezért ha azt látja, hogy a másik ember viszont egyre szebb sikereket ér el, akkor a beszólogatásával valójában önmagát degradálja, de ezt erőszakkal sem tudnád kiszedni belőle, hogy nem rád haragszik, hanem saját magát utálja a sikertelenségért. Úgy gondolja, ha téged lent tart egy szinten, akkor az ő egoja nem fog sérülni, és megmarad azon az önmaga által felemelt szinten, ahogy anno beleszerettél.

 Az életével túlzottan elégedett

Ez a típus elért egy szintet, egy általa kitalált zónát, és már nincs tovább. Nem akar jobbá válni, nem nyitott a fejlődésre, és ahogy eszébe jutna, hogy adhatna a világnak még többet, ha ő még értékesebbé válna, máris elhessegeti ezt a baromságot. Az egészséges gondolkodású ember, aki elért egy bizonyos szintre, képben van, hogy mindez úgy történt, hogy tágította a komfortvilágát. Mivel egyszer már sikert ért el vele, ezért újabb távokat akar megdönteni. Ha a mellette élő viszont úgy érzi, hogy a csúcsok csúcsának a birtokosa, amit letett az asztalra, akkor értetlenül áll a másik fél előtt, hogy minek elkezdeni piros virágok helyett kékeket festeni, mikor a piros már tuti befutó volt (jól megerőltettem magam egy példával.. na mindegy).

Az állandó dicsérgető

Az eredménye annak, ahogy hozzááll munkásságodhoz eléggé hasonlatos az előzőhöz. Bármit csinálsz, ő állítja, hogy szereti, és baromi szuper vagy. Nem akar kritizálni, mert nem szeretne megbántani. Vagy éppen azért hallgatja el valós gondolatát, mert tudja, hogy egy negatív vélemény tökéletesen tálalva építő jellegű lehet, de ő aztán nagyon nem akar téged építeni. Az ilyen emberek nem igazak. A dicséretük, állandó negédes elfolyós szavaik mögött nem találni meg az igazi véleményt. Sokszor rosszul érinti az embert, ha "beszól" nekik a társuk, de ha igazán jó a kapcsolat köztük, akkor egyrészről hallani fogja a szavak mögött azt a felhangot, mely fejlődésre buzdítja őt, és érezni fogja a tiszta szeretetet, mellyel látja, hogy jobbnak és tökéletesebbnek akarja őt látni. Mindezt sosem a saját érdekében, hogy egy szebb, ügyesebb, sikeresebb társa legyen, hanem a másik félért. a művészért teszi, akit ismer annyira, hogy tudja, még többre is képes, csak meg kell "piszkálgatni".

Amolyan végszó izé...

Nem könnyű velünk művészekkel, hisz sokkal érzékenyebbek vagyunk a világra az élet összes területén. Baromi édes kis csápokat fejlesztettünk ki, amikkel tökéletesen le tudjuk vágni, hogy a szavak és a hozzáállás mögött milyen valós gondolatok, érzések vannak.

A kérdés már csak az, hogy mennyire tiszteljük, szeretjük magunkat ahhoz, hogy ne hazugsággal tömjük a fejünket, hanem kihozzuk a legtöbbet a művészetünkből, amire csak képesek vagyunk, és ezzel az attitűddel (hogy most elmenjek egy "tyű de nagyon pátoszi vonalra"), elindítsunk egy olyan folyamatot az életünkben, melyben a saját énünk és hivatásunk jobbá tételével rengeteg ember világát tesszük még szebbé. (pátoszi... na...de igaz).