Számtalan kiállítással, oktatással a hátam mögött váratlanul ért az az érzés, mely a rendezvénnyel kapcsolatban csapott most meg.

Életemben először nem azt akarom, hogy végre legyek túl rajta, és múltként figyeljem, milyen volt ott lenni egy eseményemen. Eddig mindig ez volt. Kőkemény para, hogy legyen már este, és boldogan térjek haza. Mert azt azért mindig tudtam, hogy jól fogom érezni magam, minden rendben lesz, mégha néha gebaszokat is kell kibogózni.

Most, ez a Fess okosan! rendezvény teljesen más érzést hoz. Ott akarok állni a színpadon, élvezni akarom, ahogy együttműködnek velem a jelenlévők, hogy szinte együtt dolgozzunk lelkesen a jövőjükön (na, ezt fogalmazza meg másként, nem ilyen pátoszian, az aki tudja!).

Voltak fent és lent pillanataim is kemény váltakozásban az utóbbi pár hónapban. Még tegnap is tele voltam egy rövid ideig kérdésekkel épelméjűségemmel kapcsolatban, hogy vajon mennyire volt okos ötlet kitalálni négy hónappal ezelőtt, hogy egy nagy csapatnak adjuk elő hárman, hogyan lehet érvényesülni a festőművészi pályán.

Ezer kérdés merült fel bennem, és még annyi hülye felnőtt gondolat a félelmek miatt. Igen, felnőttet írtam. Mert csak mi vagyunk ilyen baromságra képesek, hogyha egyszer valami nem sikerül, vagy látjuk, hogy valaki más belebukott egy sztoriba, akkor máris listát írunk megvédve magunkat, hogy mit miért ne csináljunk.

De aztán történt valami, amit már közel egy hete szín erősen érzek. Egy hosszú folyamat eredményeként megváltoztak bennem az érzések. Amik még néha bénán vissza akartak lökni a bizonytalanságba, azok szép apránként teljesen megszűntek létezni. 

Hogy miért írom most meg ezt a blogot erről?

Mert azon kívül, hogy kemény harcosnak tartom magam, aki kitűz maga elé egy tervet, és bár csapatban dolgozik, mégsem engedi, hogy a végén azt érezze, hogy ez mindenki más útja lett a rengeteg belepofázás miatt, hanem kizárólag az övé. Akik eljönnek ma a rendezvényre, biztos vagyok benne, hogy mindannyian kaptak kemény lebaszást azért, hogy nem hallgatnak másra, és majd jól belebuknak a saját hülye elképzeléseikbe.

Azt is el akarom vele mondani, hogy az ember attól nem változik egy fikarcnyit sem, ha a hűtőre kiragasztja és minden egyes kávé ivásnál, mikor benyúl a tejért azt olvassa egy papíron, hogy: kurva okos vagyok, baromi szép vagyok, csodálatos ember vagyok!

Az eredményt ettől aztán senki ne várja. Ezen a laza agymosáson csak úgy lehet átesni, ha folyton folyvást dolgozol az életeden, és ezzel együtt bár észre sem veszed, de önmagadon is.

A festészet ugyanez. Befognak szólni, leugatnak, hátráltatni szeretnének, megmondják, hogy mi a menő, mit kell a vászonra vinned. És ha hagyod, hogy mindez befolyásoljon, semmit nem fogsz elérni az életben. Leírom még egyszer: semmit!!! Egy rohadt nagy üresség lesz benned, mint egy gyári munkásnak a gépszalag mögött, aki egymás után pakolja a csini csavarokat szelektálva méret szerint, majd estére úgy kiég az agya, hogy szikrája sem marad meg az ihletnek a színes élet megvalósításához.

Ellenben, ha az ember minden külső körülményt majdnem teljesen figyelmen kívül hagy, mely hátráltatná, mellette pedig konkretizálja, mit szeretne, akkor a legjobbat fogja tapasztalni mind önmagán, mind a terve megvalósulásakor.

Na, ok, most elmentem egy posztba, melyet simán ctrl c-vel lenyúlhat egy coach is akár. De gondoltam, megírom, mitől érzem azt, hogy a színpadon állni ma délután egy hatalmas élmény lesz. Eszméletlenül várom, hogy elmondjam, miket kell tenni, hogy felfigyeljenek rád, hogyan juss el oda, hogy több mint száz emberrel megtöltsél egy termet művészként.

Ha csak túlélni akarnám, tele lennék görccsel, félelemmel.

Ellenben, ha megélni akarom, akkor minden olyanná válik, mint egy szexuális élmény, melyet az első érintéstől az utolsó pillanatban felugró "vége" feliratig kiélvezel ...hasonlat megvolt? :)