A legépítőbb társaságok, a legszórakoztatóbb barátok sem foglalkoznak mással, csak azzal, hogy megvédjék a világot. Ez valójában szép és helyes cselekedet. Én sem teszek másként, igyekszem szórakoztatni, kikapcsolni azokat, akikről úgy gondolom, némileg felelős vagyok a hangulatukért.

De egyben biztos vagyok: ha elkezdek festeni egy maszkos képet, azonnal szólok a férjemnek, hogy zárja el az ecseteim...

Tök jó, hogy mindenki a saját területén megteszi, amit lehet, de hogy mindenbe belevigyük a kialakult helyzetet, az nem segít abban, hogy erősek és derűsek maradjanak az emberek.

Este úgy feküdtem le, hogy már olvasni sem volt kedvem. A halántékomon találtam egy kidudorodó eret, amitől diagnosztizáltam magamon kb. öt kórságot. De rájöttem, hogy csak sodródom az árral. Jól vagyok, minden rendben, csak elgyengültem egy pettyet és hagytam, hogy a közhangulat padlóra küldjön.

Nálunk, akik a saját maguk főnökei (na jó, nekem a férjem tekinthető annak) nincs olyan, hogy vasárnap, vagy pihenő idő, vagy esetleg nulla elmélkedés a munkán. Mivel magunk tervezzük meg a feladatokat, ezért a mosogatás közben blogcikket írunk fejben, ruhák összehajtogatásánál a kampányt finomítjuk, egy lazító sétánál kódokat rakunk egymás mellé (ok, én nem... de szorgosan hallgatom az erről szóló eszmefuttatást).

Úgyhogy a tegnapi nap sem telt mással, mint az ezen a héten bemutatásra kerülő legújabb anyagunk tervezésével.

Szóval most rövidre is fogom, mivel mérhetetlenül sok a munka a hétre, és ráadásul miközben írom ezt a pár sort, én balga kinéztem az ablakon, és mit látok?? Havazik....