Most nem a gyakorló képekre gondolok, melyeket az ember azért készít, hogy rutin legyen az ujjában. Óh, azokat lazán feltolom mindenhova. Ezek a képek, vagy nevezhetjük festményeknek is, de akkor szégyenben marad a művészet, inkább terápiás alkotások voltak. Nagyon nagyon és nagyon régiek. Mikor azt hittem, kifestem egy-egy érzésem, fájdalmam, fel nem dolgozott élményem, életutam, akkor megtalálom a megoldást is a következő lépéshez. Hát a nagy lószart.

Ahelyett, hogy ezek segítettek volna abban, hogy előre menjek, inkább visszahúztak mindig az emlékezésbe, a fájdalomba, a hülyén megélt életeseményekbe.

Sokat olvasni művészetterápiáról, elég erősen üti fel a fejét ez a vonulat. Nem mondhatok ezekről semmit, mert nem merültem bele. Egy pár emberkétől hallottam róla, de amiket mondtak, úgy éreztem, megtalálták a legnagyobb kóklereket. A személyes ismeretségi körömben is van, aki foglalkozik ezzel, és a tisztasága miatt nem hiszem, hogy ő is közéjük tartozna, akik még nagyobb sebeket akarnak feltépni az alanyokon. De mint minden területen, itt is vannak magukat mágusnak nevezők. Az, amiről én fogok most írni, az nem művészetterápia, mindenesetre nem volt gyógyító hatással az életemre.

Ezek a képek, amiket most bemutatok, kb. 98 százalékuk már valamilyen szeméttelepen éli a lélekvándorlás útját, és hamuvá lett minden bizonnyal. Hogy történhetett? Óh, hát nemes egyszerűséggel megutáltam, hogy mikor pakolgattam, ott vigyorogtak szemét módon, és mutogatták, milyen szerencsétlenül sikerült eltölteném egy pár évet.

Ok, mondhatod azt, hogy ezek az évek tettek azzá, ami vagyok (hm... ez igen... most épp glóriát dobtam a fejem fölé, mert én aztán most lettem valaki). Viszont mivel már túléltem, megéltem, átéltem, és egyben fel is dolgoztam, értelmeztem ezeket a dolgokat, már köszönöm, nem akarom viszontlátni őket. Megmaradtak fotón, ennyi elég is, ha akarom elővehetem, nézegethetem. De nem akarom. Csak most elővettem, hogy megmutassam, hogyan ébredt fel Csipkerózsika rémálmából.

Most, mikor kikeresgéltem őket, azt néztem, hogy milyen jó kis gondolatiságuk volt, mennyi érzés hullámzott rajtuk, amit sikerült is kifejezni. Valószínűleg erre mondhatta anno egy festőismerősöm, hogyha végre megtanulok jól festeni, lekörözhetek bárkit (nem, nem nagyképű megnyilvánulás ez részemről, hanem tényleg ez hangzott el tőle).

Montázsokat készítettem, tematikusan egy pár darabból, amit egyébként úgy képzelj el számszerűen, hogy közel kétszáz (!!!) képem került megsemmisítésre a fenti soraim miatt.

Az egyik sorozat anya elvesztése. 17 éves voltam, mikor meghalt. Mondhatnám, hogy váratlanul, de azt is, hogy nem hagyományos körülmények között. Az érdekessége, amit most fedeztem fel a munkáimon, hogy ahol őt ábrázoltam, azt egész szépen elkészítettem. Viszont ahol az érzéseimet vittem fel, ott technikailag tökéletes tudatlanságot hoztam, viszont úgy kavarog a fájdalom rajtuk, hogy az valami rettenet, pedig csak pár hónap volt az elkészülésük között.

A másik montázs az embernek, a nőnek szól. Hogyan látom a világot, hogy érzem magam benne. Miből akarok menekülni, és egyáltalán miért kell menekülnöm. Egy önarckép tablónak is nevezhetném... hát volt kemény küszködés mögötte, simán lecsapódik.

A következő montázsra azokat a képeket szedtem össze, amin a kiszolgáltatottságot ábrázoltam. Amikor nem te irányítasz, hanem a félelem a magánytól, az egyedülléttől. Ezért cserébe képes vagy megalkudni, és olyan emberek társaságában lenni, kik önértékelésed még lejjebb húzzák, mint a megismerkedés előtt. De egy kutya is képes ragaszkodni ahhoz az emberhez, aki megrugdossa őt, így sok nő marad egy megalázott szerepben, míg teste nem jelzi, hogy rohadt nagy baj készül.

Ezeken a képeken pedig látszik, hogy bár mindig Istenhívő voltam, de egyre közelebb akartam kerülni egy olyan világhoz, ahol tisztán fordulhatok felé. Felnőtt fejjel keresztelkedtem meg végül, és mint sokan, először fájdalmam miatt fordultam felé, aztán pedig egyre többször hálával.

És mi van most? Minden ember életében vannak olyan dolgok, melyeket értetlenül fogad és meg kell oldania, ha nem akar belepusztulni, vagy tovább göngyölíteni, hogy még nagyobb gebaszt okozzon. A festészetet így most ugyanúgy űzöm, mint a horgolást, olvasást, kreatívkodást, egy jó beszélgetést a barátaimmal: olyan elfoglaltságként, mely kisimítja a gondolatokat (na, csak írtam valami nemes gondolatot), és nem a pofámba vágja a gondokat, hanem segít kitisztulni, a szépre fókuszálni, elhagyni a picsába a stresszt (sorry, ezt most nem tudtam szebben fogalmazni).

Fenti soraim lehet, úgy hangoznak, mint egy megtért bármi-függő, aki Istenben találta meg a boldogságot. Ebből valójában semmi nem igaz. Istenhívő vagyok a magam módján, de hatalmas fenntartásaim vannak még mindig a Bibliával és egyes "hívőkkel" szemben is, de ettől még boldogan élek. És nem letettem valamit, amit terápiaként használtam (értsd alatta az ecsetet, gondoltam egy pontosítást megér), hanem már megtanultam úgy élvezni a festést, hogy egy örök életre örömet jelentsen minden egyes megfestett vásznam. Azért ez nem mindegy.

Akik eljönnek a Fess okosan! rendezvényre, ezt az utóbbi csajt kapják. Aki nem hibáztat, nem keresi az okokat, nem mutogat kifelé. Egész egyszerűen megy előre, és néha mint egy hülye gyerek, akit le akarnak beszélni a terveiről, mert mások szerint badarság, fogja magát, és mindent megtesz a sikeres projektért.

Mert van kiért. Vannak, akiknek át lehet adni azt, amivé váltam, hogy ettől jobb festők legyenek, hangosabbak, bátrabbak, mint amiről valaha is gondolták volna, hogy megvalósítható. Vagyis merjenek önmaguk lenni.

Hát na... így a végére csak megint toltam egy kiáltvány szerű izét....