Elkezdett lecsendesedni, megnyugodni és alkalmazkodni a világ.
Az ismerőseim, akikkel tartom a kapcsolatot a neten, vagy akiknek látom a posztjait, arról szólnak, hogy az eddig halogatott dolgokat végre rendbe teszik, nincsen kapkodás, stresszelés, hogy vár a következő feladat. A kiírások már egyre kevésbé jönnek gyűlölködő felhanggal, egy-két óvatosságra intő bejegyzés van már csak.
Valami rohadt nagy változás állt be.
Benne vagyok egy pár tanítós és anyukás csoportban is, így nemcsak húgom által értesülök arról, hogy tényleg működik ez az online oktatás, hanem vadidegenek is arról számolnak be, hogy tökéletesen átvették a gyerekek is a ritmust. Ok, ne legyek ennyire pátoszi, vannak anyák, akik a home office mellett időnként rapszodikusan állnak a helyzethez, de az ő bejegyzéseik is mind, ha még utólag is, de teljesen humoros hangvétellel tájékoztatnak arról, hogyan oldják meg ezt a szitut.
Valahogy most azt érezni, hogy tele van a világ jó emberekkel, segítőkészekkel, talpon maradókkal.
Tetszik nekem az a mentalitás is, hogy egy vendéglátóegységben például nem elbocsátották az alkalmazottakat, hanem velük festetik ki a helyeket. Ezt is lehet két oldalról nézni, és fújjogni rá, vagy a másik verzióból szemlélni, miszerint családok nem maradnak így bevétel nélkül, a főnök is jól jár, mert egyrészről nem kell majd új munkavállalókat keresni, és a dolgozók is visznek haza valamennyi pénzt.
A kapcsolattartás változott meg leginkább. Nincsen személyes találkozó, hátradőlve röhögős beszélgetés egy kávézóban. De például a messenger videós beszélgetése egy kicsit ezen is könnyíthet. Szóval mindenre van megoldás.
Ami még a tegnapi tapasztalat: értéke lett az INGYEN szónak. Ezt a saját bőrömön úgy vettem észre, hogy amíg zsinórban eddig feliratkoztak az ingyenes kurzusokra, majd görgettek is tovább egy másik csatornára valószínűleg, most megnyitják az emberek a linkeket, és bár arról még túl sok értesítésem nincs, hogy milyen hatékonysággal végzik el, mert annyi visszajelzést még nem kaptam, de azt már látom, hogy legalább dolgoztak vele.
A tegnapi napon több videót készítettem, szerkesztettem, youtube-ra, ingyenes tanfolyamot adtunk a gyerekeknek is, már nemcsak a felnőtteknek, ezek hírét kürtöltem szét. Szóval festőként egyelőre az ecsetig olyan értelemben nem jutottam el, ami a művészi szóval lenne párhuzamban, de ahogy mindenki másnál, itthon is van egy nyugalmi állapot, ami nem késztet rohanásra... vagy az a fél tábla csoki is hozzá segített?
