A festés egy magányos tevékenység, így hogy be ne savanyodjunk, próbálunk a világ felé nyitni, amikor csak tehetjük.

Ülsz ugye az állványod előtt, és a felvázolástól kezdve egészen a szignóig csak magad vagy.

Az ember viszont szociális lénynek született, így szeretné megbeszélni a vele hasonló foglalkozást űzőkkel a napi gondjait, kérdezni, ha elakadt valamiben, vagy esetleg azonnali segítséget kérni, ha a titánfehér színe elfogyott.

Ehhez a legjobb dolog (gondoltam én balga), ha körbenézünk, hogy a lakókörnyék közelében vannak-e ilyen csoportok, művészeti egyesületek, ahol esetleg havi egy találkozás alkalmával eszmecserét lehetne folytatni. 

Nem vagyok naiv, így tudom, ha egy csapatban több művész felüti a fejét, akkor vannak olyanok, akik saját érdekeiket nézik csak, és nem mindenki oly áldott jó szívű, hogy a másikra is odafigyeljen (ez egész pátoszi lett).

Volt részem már olyan csoportosulásban, ahol a második közgyűlés után (már ez a szó is riasztó, hogy közgyűlés), megköszöntem, hogy gondoltak rám, de egyben azt is, hogy elválhatnak útjaink. Személyeskedés, öntömjén, amíg az egyik kimegy cigizni, a másik kurva gyorsan kibeszéli... hát köszönöm, elvagyok én enélkül is boldogan.

A közösségi munkahelyekkel pont ez a baj. Nem te választod meg a kollegáidat, és rendszeresen kialakulnak klikkek, illetve baromi nagy elfogadókészség kell, hogy a totál sötét arcokra is mosolyogni tudjál.

Ha már mi magunk választjuk meg, hogy kikkel lépünk kapcsolatba, akkor bolond az, aki mindent lenyel valami szent és láthatatlan cél érdekében.

Nos, a fenti "kapcsolódásom" nem jött össze, de egyre jobban hiányzott már az évek alatt, hogy tartozzak mégis egy közösségbe (ok, van a magazinos csapatom, de az leginkább az online kapcsolattartásra épül, még akkor is, ha hetente többekkel beszélek telefonon).

Szóval én naiv körbenéztem, hol van a kerületünkben ilyen kis klubocska, vagy bármi más. Még az sem érdekelt volna, ha totál hobbisták a tagok, hisz ők legalább tuti lelkesek.

Találtam egyet, és bár volt vele rossz élményem hosszú évekkel ezelőtt (nem zsűrizték be egy festményem anno egy szervezésükben megrendezett kiállításra, ami aztán "meglepő" módon (nekik meglepő)  baromi rövid időn belül elkelt.. az indokuk az volt, hogy nincs kidolgozva (???)). Na, gondoltam, hátha az évek alatt érnek az emberek, nyitottabbak, kedvesebbek, elfogadóbbak lesznek. Én is változtam, biztos ők is.

És lám, lám, igazam lett. Tényleg változnak az emberek. A vezető még köcsögebb lett, mint volt régen (azt hiszem, erre mondják, hogy fogalmazzuk meg az imánkat is pontosan, ha tutira akarunk menni, hogy ne így járjunk).

Nos, meghívtak egy találkozásra, hogy bemutatkozzak. Vinnem kellett képeimet, így hónom alá fogtam egy párat, elvittem az addig megjelent két könyvem, hogy lássák, méltó vagyok arra, hogy tagjuk legyek, hisz dolgozok, alkotok ezerrel.

Az édeskedvestündérbájos hölgy, aki miatt anno is mérgelődtem, végignézve képeim közölte: "ezek csak tanulmánymunkák... de ne bánkódj... majd mi felemelünk"

És néztem halál bénán ki a fejemből, hogy mi van????? Nem azért, mert fennhordom az orrom (pont ma cseszett le emiatt a nagyon kedves takarítónénink, hogy nem vagyok eszemnél, ha alulértékelem magam... igazi pszichológus is egyben).

Amiért bántott az az, hogy nevezett hölgyike életében nem alkotott, gőze nincs arról, hogy mi a művészet, és magát újságírónak kiáltotta ki, mert két cikket megírt egy helyi lapban. Amíg aktív korú volt (ez de hülye szó, és hogy fogom utálni hatvan évesen), egy irodában dolgozott teljesen polgári beosztásban. Sosem volt kapcsolata semmilyen művészeti ággal (ja, ezt már mondtam, de egy kicsit megint dühöngök személye miatt).

Nos, ez a külsős emberke úgy gondolta, hogy majd ő szépen elirányítja a kerület művészeit, megmondja, hogy ki mit csináljon, hogyan alkosson, mi a népszerű. Csakhogy ahelyett, hogy valóban hasznos tevékenységet folytatna, ehelyett inkább rombol. Rohadt nagy pusztítást okoz azok között, akik hirdetni szeretnék a művészet jelentőségét. És ez az eset, hogy egy teljesen kívülálló ül egy ilyen trónon, nem ritka.

Eszembe jutott egy pillanatra az is, hogy a tagok miért nem váltják le, és egy arra alkalmas embert szavaznak meg vezetőnek. Nem tudom, és nem is akarok ítélkezni, hisz tartom ahhoz magam, hogy mindkét félt meg kell hallgatni, így lehet, hogy nyomós okuk van rá, hogy hagyják a nyolcvan éves nénikét élvezkedni a porondon.

Amikor kifelé mentem, mert azt már megtanultam, hogy a tartás mindennél fontosabb, és nem kell tűrni, ha megaláznak, akkor többen odasúgták, hogy itt a színvonal a béka segge alatt van (volt, aki szó szerint ezt mondta, más egy kicsit cifrábban).

Szóval ez a kis közösségi álmom nem vált valóra. Még. De nem adom fel, hogy egyszer tagja legyek egy olyan helynek, ahol nem léhűtő, lökött, meg nem értett művészek gyűlnek össze és mutogatnak kifelé a sikertelenségük miatt, hanem egy jó kis harcos csapat, lelkes alkotók hadától töltődök fel időnként.

Hát na.. ez a posztom, hogy ily emelkedett hangvételű lett, köszönhető az időjárásnak, a ma hol sikerül valami, hol nem történéseknek. És egyébként is már csak négyet alszunk, és eljön a napja a rendezvényemnek, ahol lassan már száz festő lélegzik majd együtt, akik nemcsak jók, hanem jobbak és akár a legjobbak akarnak lenni. 

Izgulok ám... de azt mondják, ez egészséges (majd ezt a gyomromnak is megmondom).