Most nem a gyakorló képekre gondolok, melyeket az ember azért készít, hogy rutin legyen az ujjában. Óh, azokat lazán feltolom mindenhova. Ezek a képek, vagy nevezhetjük festményeknek is, de akkor szégyenben marad a művészet, inkább terápiás alkotások voltak. Nagyon nagyon és nagyon régiek. Mikor azt…

...avagy a mosdótól a színpadig.

A művészi szabadság nem mindig idomul az érdeklődők ízléséhez.

A tegnapi posztomból ezt a kérdést kihagytam, és nemhiába, mivel ennek egy egész írást szeretnék szentelni.

Nem mi tettük fel a koronát a fejünkre, hanem a világ lát minket csodabogárnak.

Ez a kérdés fel sem merül addig, míg otthon vannak szabad falak, ahova kirakhatja az ember a munkáit.

Bírom az embereket. De csak azokkal tudok együttműködni, akiket én választok magam mellé.

Lami vagyok... festőművész. És most mákom van, hogy nem férek bele abba a skatulyába, amibe a hétköznapi világ belepasszíroz minden egyes művészt.