Bírom az embereket. De csak azokkal tudok együttműködni, akiket én választok magam mellé.

Nagyon nehezen tolerálom a hülyéket. Pontosabban szólva azokat nem viselem el, akik ezek közül a tulajdonságok közül bármelyikkel is rendelkeznek:

- lusták

- nyafogósak

- negatívak

- pletykásak

- rosszindulúak

- munkakerülők

- irigyek

- igénytelenek

- hazudósak

- hamisak

- hirtelenharagúak

Nos, innentől fogva sosem volt könnyű dolgom munkahelyen létezni. Éveket lehúztam több helyen, minden voltam már, ami erkölcsileg belefér a morálomba. Takarítónőtől kezdve hr-sig, pultostól ingatlanértékesítőig. Fel nem sorolom, mert anno, mikor még munkakönyv rendszer volt, az is betelt egész gyorsan.

Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok megülni egy helyen. Vagy esetleg nem vagyok elég alkalmazkodó. Egyszerűen annyit tesz, hogy vitt a seggem állandóan, mert mindig is tudtam, nem jó helyen vagyok.

Hogy ez már utat mutatott volna a festészet felé, hogy kizárólag ezt csináljam? Nem akarom misztifikálni és megszépíteni a múltat. Inkább így fogalmaznék: ezekhez a feladatokhoz voltam elég bátor ahhoz, hogy jelentkezzek rá. Hogy aztán hogyan szedtem össze magam, hogy végre festőként érvényesüljek, az majd úgyis kiderül az írásaimból.

Nos, egy jó ideje már itthon vagyok. Ennek előnyeivel és hátrányaival.

Imádom, hogy azokkal kell csak érintkezne, akiket kedvelek. Nem kell elviselnem senki hülyeségét, és számolni magamban, mielőtt leoltanék bárkit is. Viszonylag kedves teremtésnek tartanak, de az a típus vagyok, aki szorgalmasan nyeli a szart, majd egyszercsak meglepődve tapasztalják a körülötte lévők, hogy vagy hátraarcot tolok, vagy olyan édesdeden előadom bármelyik gengszter film káromkodós jelenetét, hogy bőszen kell tolni a sípolást miattam. Tudom, hogy a kommunikáció a legnehezebb helyzetekben is működhet, de ha nem magunk választjuk meg a közeget rá, akkor nem biztos, hogy a másik fél is örömmel veszi.

A másik, amit imádok az otthoni munkában, az maga az alkotás. Mivel ez vesz körbe, ezért nem vagyok bekorlátozva semmilyen időzónában, hogy mikor ülhetek a vászon elé. Akárhova nézek a műteremszobában, mindenhol különféle technikák fogadnak. Olajfestésre ott a műtermi állvány, akvarellezéshez az asztalom, kreatív cikkek megírásához a megtömött polcom, horgoláshoz pedig a fotelem. Nem mondom, hogy nem bírnék egy nagyobb szobát elviselni, de most ezzel is elégedett vagyok. Talán ha lenne egy 100 négyzetméteres külön helyem, akkor még a táncórákat is bevenném (mondtam már, hogy szerintem, ha van előző élet, akkor tuti táncos lehettem??.. most már ez a lepel is lehullott).

Nos, ma itt volt a drága takarító néni. Imád nálunk lenni, és mi is nagyon szeretjük őt. Már nem az első, akit "kipróbálunk". Valahogy nehezen viselem, ha valaki folyton nyögi a hülye dumáját, hogy jaj, mennyi munka van itt. Hát basszus, ha nem lenne, én is meg tudnám csinálni. De az sem jön be nekem, ha valaki lelki életet él messengeren, miközben kerülgetni kell a széthagyott porrongyokat. Nem vagyok szigorú, csak utálom, ha hülyébe vesznek.

Nos, aki már egy jó ideje végre jár hozzánk, mindig azt mondja, hogy oltári kedvesek vagyunk, szereti a helyet, otthonos, színes, bájos, így jó érzéssel gyűjtögeti be a porcicákat és törölgeti vidáman a vízköveket. Nos, hogy neki is öröm-e, hogy mi itthon dolgozunk a férjemmel, ezt nem tudom. Sosem panaszkodik, és állandóan csacsog, de persze közben jár a keze is ezerrel és lelkesen kerülget minket. Én állandóan elnézést kérek tőle, amiért éppen ott vagyok, ahol, ő meg viszont. Szóval udvariasságból top listásak vagyunk keményen.

Néha nem tudom eldönteni, hogy melyik a cikisebb. Ha az embernek van segítője, vagy ha full önálló, és tíz keze van, hogy mindenhez elérjen. Cikisnek azért tartom, hogy van, aki kivesz egy pár munkát a kezünk közül, mert kicsit kérkedésnek tűnik, ezt pedig nagyon nem akarom ebből kihozni. És hogy béna vagyok, mert csak két kezem van? Hát majd reklamálok a Teremtőnél emiatt.

A hátránya az itthonlétnek eléggé meglepett, mikor egyszer visszamenőleg megnéztük, hogy 11  napja nem voltam utcán. Ez odáig ment, hogy kifejezetten arra gyúrtam, hogy minél jobb kifogásokat találjak arra, hogy véletlenül se kelljen a kaput kinyitnom. Már kifejezetten kirázott a hideg attól a tudattól, hogy emberek közé menjek. De ennek véget kellett vetni, mivel ok, hogy rengeteg mindent el lehet intézni online, de például rengeteg tanítványom és festmény értékesítésem pont ezekből a közvetlen kapcsolatokból vannak  Egy ideig működhet a netes ismeretség, de a régi világ kommunikációja, az utcai beszélgetések még mindig közvetlenebbek.

Az emberek szeretnek beszélgetni, és olyantól vásárolni, akit ismernek. Egy festménynél pedig, ahol rohadt nagy a dömping, ott tényleg igazán előnyös, ha az ember kimozdul otthonról. Baromi sok kiállításom, értékesítésem, tanításom származott az online megkeresésből. De arányaiban tekintve szinte ugyanannyi, mint a fizikális világból. Ergo ahhoz, hogy ne egy fekete ruhás bogárként lézengjek áhítozva az illatos felvágottak előtt a pultnál, ahhoz nekem is tennem kell.

Na, azt hiszem, itt be is fejezem ezt az írást, mert egy coach simán örömmel lassan lemásolhatnám minden sorom, pedig célom nem a "legyen jobb életed, figyeld már, én hogy csinálom" szöveg lenne.

De hogy mi a célom valójában ezekkel az írásokkal? Majd kiderül...