A festés egy magányos tevékenység, így hogy be ne savanyodjunk, próbálunk a világ felé nyitni, amikor csak tehetjük.
A festés egy magányos tevékenység, így hogy be ne savanyodjunk, próbálunk a világ felé nyitni, amikor csak tehetjük.
Eléggé szenzibilisek vagyunk a világtól jött reagálásokra, így totál hazavághatja a legszűkebb közeg a művészi pályánkat, ha az nem építő jellegű.
Az árát megszabni egy festménynek a legnehezebb. Ez főként abban az időszakban van így, mikor az embert először keresik meg azzal, hogy megvennék egy munkáját. Aztán persze az évek folyamán megint vannak hülye árképzések, de erre majd visszatérek.
Most nem a gyakorló képekre gondolok, melyeket az ember azért készít, hogy rutin legyen az ujjában. Óh, azokat lazán feltolom mindenhova. Ezek a képek, vagy nevezhetjük festményeknek is, de akkor szégyenben marad a művészet, inkább terápiás alkotások voltak. Nagyon nagyon és nagyon régiek. Mikor azt hittem, kifestem egy-egy érzésem, fájdalmam, fel nem dolgozott élményem, életutam, akkor megtalálom a megoldást is a következő lépéshez. Hát a nagy lószart.
...avagy a mosdótól a színpadig.
A legszebb dolog, amit elérhetsz az életben, hogy körbe leszel véve ellenségekkel, és igazmondó juhászokkal.
A művészi szabadság nem mindig idomul az érdeklődők ízléséhez.
A tegnapi posztomból ezt a kérdést kihagytam, és nemhiába, mivel ennek egy egész írást szeretnék szentelni.
Nem mi tettük fel a koronát a fejünkre, hanem a világ lát minket csodabogárnak.
Ez a kérdés fel sem merül addig, míg otthon vannak szabad falak, ahova kirakhatja az ember a munkáit.